Versek, idézetek

Gérecz Attila: [Az ítélet]

Az ítélethozás. A bíró
belép, s az esküdtszék feláll.
Süt a nap. Valahol a Lídó
fövenyén mosolyt forr a nyár.
Itt megreped a csönd, a nyíló
szemeken átszáll a Halál.

Négyszer suhint kaszája éle.
A terem csöndes és komor.
S ők állják, mintha egy sem élne,
Hűsen, mint négy ezüst szobor.
S a négy vágás finom sebére,
kivérzik négy gúnyos mosoly.

S e gúnyos görbéjén a szájnak
arcunk fölér és visszanéz.
S egy pillanatig mind így állnak;
mert csúcspontja volt az a rész
a végtelen hiperboláknak,
amelyek íve visszavész.

(Hátrakötik a kezeit.
A hóhér a zsámolyt kirúgja.
A csigát ketten kezelik.
Az arc eltorzul, és kinyújtva
úgy ráng a test még percekig,
mint sátáni hegedűk húrja!)

Gyula teste már nem soká élt.
(Mészben a csontváz is elmállik.)
De mikor a hóhér hozzáért,
hangja kizúdult az utcákig,
süvöltve tovább: “a hazáért
és a népért mindhalálig!...”

(1954-56)

Faludy György: Kihallgatás

Egész nap nyúzott. Hol bokámat rúgta
s ordított, hol dühödten nógatott.
Vadul gyűlöl. Pedig pontosan tudja,
hogy ártatlan vagyok.

Hencegni ezzel már én sem kívánok.
Bárcsak tettem volna egy keveset
ellenük! S nem most kéne kifundálnom
a kémkedésemet.

Mindegy. Az embert úgyis elítélik.
Az ablakra haránt dőlt a nehéz
napfény. Fölém lógott Dzserdzsinszki Félix
szakállán a penész.

Az ávós kandúr, ha szemébe néztem,
elfordult. Oldalvást, az írógép
mellett egy nő terítette a széken
szét vájdling-alfelét.

– „Mi volt az apja?” – szólt, mikor megitta
a kávéját. – „Tanár.” – „Tanár? Nagyon
szép”, és diktált: „Írja! Kapitalista
családból származom.”

– „Nem” – mondtam, de a nő már lekopogta.
– „És hol tanult?” – „Apám?” – „Nem, maga.” – „Én?
Jogot hallgattam” – hazudtam – „Bologna
híres egyetemén.”

Diktált: – „Két Ny-nyel írja, hogy: Bolonnya
egyetemén jártam ki a jogot,
mert már akkor a fasizmus bolondja
voltam, s az is vagyok.”

Ez lesz a vallomásom. Hitvány lócán
ültem. Napestig ily színvonalon
tárgyalt s engem ez inkvizíciónál
kivert az unalom.

Röhögjek vagy sírjak? A járdát néztem
az út túlján, hol nők és férfiak
mutatkoztak, kiket nem fogtak még el.
Idő kérdése csak.

Vagy vágtam volna ávósom szemébe
(azt is tudom, hogy Zala a neve),
hogy semmikor, semmiért, semmiképpen
nem cserélek vele?

Avagy idézzem Szókrátészt azoknak,
kiknek minden szava örök titok,
hogy szörnyűséget elkövetni rosszabb,
és elszenvedni jobb?

Avagy adjak hálát Szent Erazmusnak,
aki a rabok védő szelleme,
hogy néhány kisebb rúgással megúsztam,
s már visznek lefele?

Itt állok most a kimeszelt cellában.
Karom lecsüng. Vén verejték tapad
testemhez. Gondolj, súgom, Attilára,
és fel ne fújd magad.

Mit érlel sorsod? Mit kaptál hazádtól?
Mért jöttél vissza? Minek vagy magyar
ily bolondul? Téged e föld nem ápol
s nyom nélkül eltakar.

(Az ávó pincéjében, 1950 nyarán)

Kecskési Tollas Tibor : Bebádogoznak minden ablakot

Az életből csak ennyi fény maradt,
Csillagos ég, tenyérnyi napsugár.
Ezt vártuk nap-nap, homályos falak
Üregéből esténként-délután.
S elvették ezt is, a tenyérnyi napot:
Bebádogoztak minden ablakot.
 
Tágult szemekkel kék tengerét látom
Nápolynak, s fénylő partjai felett
Még vár a Vezúv, pipál és a tájon
Barnára lesült boldog emberek.
Látjátok? Éjben élünk, mint vakok,
Bebádogoztak minden ablakot.
 
Tízen fekszünk egy fullasztó szűk lyukba',
A szánk kapkodja be a levegőt,
Mint partra vetett halak kopoltyúja
Tátogunk némán – s érzed, nincs erőd
Szívni az étel s ürülék szagot:
Bebádogoztak minden ablakot.
 
Az Alpeseknek fenyves illatából
Míg csokrot küld a hűs nyugati szél
És lelket öblít fenn a tiszta távol
S mosolygó hegyek hószaga kísér,
Itt tegnap társam tüdőbajt kapott,
Bebádogoztak minden ablakot.
 
Csendet hasít a sétahajó kürtje.
A falon sikló leánykacagás
Nem visszhangzik már zengőn a fülünkbe
S az ezersípú nyár nem orgonáz.
Süket a cellánk, minden hang halott,
Bebádogoztak minden ablakot.
 
Túl Barcelona kertjein szitálva
Egy barna asszony meleg hangja búg
És alkonyatba pendül a gitárja.
Hol táncolóktól tarka még az út;
S fülünkbe folynak az ólmos napok...
Bebádogoznak minden ablakot.
 
Tapintanánk a bársonyos egekbe,
Ujjunk hegyéből kiserken a vér.
Mint koporsóba, be vagyunk szegezve,
Csak daróc szúr, vagy poloska ha ér.
Simogatnánk a sugaras napot –
S bebádogoztak minden ablakot.
 
Londonban bál van, sima termén siklik
A sok selyembe öltözött leány.
Puha hajuknak hamvassága izzik
Lágy bútoroknak tükrös hajnalán.
Nyugat táncol – tán végképp eladott?! ...
S bebádogoztak minden ablakot.

Nyelvünket mosta friss tavasz zamatja
Most nyögve nyeljük nyirkos kortyait
Az alvadt bűznek, hol minden falatra
Émelygő gyomrod felfordulna itt.
De lenyeljük e végső falatot:
Bebádogoztak minden ablakot.
 
Az éhség marta testünket telt álom
Lakatja jól – és ínyenc ételek
Ízét kínálja Párizs – szinte látom,
Hogy kúszik el a neonfény felett
A Néma Rém – s nem lesz több hajnalod ...
Bebádogoznak minden ablakot!
 
A rádiók csak üvöltsék rekedten
A szabadságot s az ember jogát.
Itt érzi csak befalazott testem
A milliókkal Moszkva ostorát.
S Váctól Pekingig zúgják a rabok:
– Ha nem vigyáztok, az egész világon
Bebádogoznak minden ablakot!

(1955)

Nagy László: Varjú-koszorú

Sortüzek döreje szédít,
szív szakad és vakolat,
gyász-szalagok közt az Édes
már megint sírvafakadt.

Fél a fű, a vézna füst is
ijedten legöndörül,
félelem dobog a házban,
a tájban körös-körül 

Fekete bársony-koloncok
örvényét veti az ég,
varjú-koszorú fölöttem,
rajtam hideg veríték.

Faludy György: Kurucok

Börtönömnek ők népesítik
lázálmas, hosszú éjeit.
Nyeregből rúgják fel az ajtót,
bejönnek ágyam széleig,
borókaszagú ködöt fúnak
arcomba mokány méneik.

Vad, hetyke nép ez: kurjant, köpköd,
dalol s mókáz a vérpadig;
szemükben arany fények úsznak,
tarkójukon a szél lakik.
Megállnak. Börtönt sokat láttak:
ilyen borzalmast még alig.

Hümmögnek, aztán megcsodálnak,
mint halottat a gyerekek,
egyik rám dobja köpönyegjét
– malomkőnél is kerekebb –
és nyergük alját ketten oldják,
hogy párnáim is legyenek.

Iszákjukból sonkát kínálnak,
roppant császárhúst tőrhegyén,
veres lúdsültet – „combközébe
e flaskanyak a vőlegény:
meghúzhasd, Isztergomban termett,
Bottyán uramnak szőlején.”

Mellém ül egy: a haja szőke,
balján pisztoly, övén fokos,
tarkója a budai német
hóhér bárdjától vérnyomos –
jaj, Béri Balogh Ádám! Kendet
sem ösmerem meg, én okos.

Az ajka cserepes, az arca
láztól rózsás meg szikfehér,
földieper szagú az inge,
térdére hajlik, szinte fél,
s mikorra szavát összeszedte,
felém fordul, és így beszél:

– Kigyelmedben nem látok mást én,
hanemha sémi herceget,
aki, mikor a libertásnak
itt rőzsetüze sercegett,
hozzánk állt, ránk tett kardot, pennát
s napjából minden perceket.

– Nem bánta, hogy nyomát köd issza,
sem hogy vérebek kergetik,
nem kívánt tőlünk hópénzt, szállást
s habár hét balsors verte itt:
nem jajgatott, hogy odahagyta
a Hesperidák kertjeit.

– Háznépét megölték egy szálig,
könyvén a máglya pírja ég,
és most, hogy a börtönből meddő
ágyékkal kora sírba lép:
értünk való vitézi holtát
nem zengi kürt, nem sírja nép.

– Hazámért itt, e tömlöc-sírban
ezennel most megkövetem,
s ha jóvá tenném, szívest halnék
esmég tőkén vagy cöveken,
s kegyed előtt a porig hétszer
alázom tisztes fövegem.

Szabódom. Éppen ő, a mártír
beszél így? Ugyan, hagyja el.
Magyar földön a szabadságért
bárd alá jutni? Bagatell.
S ahogy ő halt meg bátran egykor,
úgy halnék én is majd, ha kell.

A másik lovas a nyeregben
ölembe vadkörtét hajít
s nevet. Elnézem pödrött bajszát
s végüknél sodrott ajkait.
Legott meginstál: – Komáromból
Rácz Miska vagyok magam itt.

S mesél. A lest, hogy Szencznél vártak
s elkapták Stromperget teli
bukszával; táncot morva várak
boroshordóin; reggeli
vágtát, hol arcba ugró ágak
harmatja volt a reggeli.

Bécs bordélyát, hol álruhában
szálltak meg: gáláns éjszaka!
Jávorka Ádám fringiával
húsz dunyhát szúrt le egymaga,
s a pékné rémült arca reggel
és kétszáz kifli friss szaga!

A dunamenti marsot: szemközt
vonult a labanc, négy napig,
s az arany őszben egymás anyját
szidták az áron át, amíg
a tejszín vízben összefolytak
valószerűtlen árnyaik.

S a végét: távol pestiscsengők;
a táj: tört kóró, régi nád;
hült tűznél agg vitéz pipázik,
Vauban-t lapozgat a diák,
s fölöttük, oldalt kéken fénylő
szemekkel szálló vadlibák.

A deszkapriccsen, szemlehúnyva
látom Rákóczit: most beszél,
a Felvidéknek veti vállát,
baljában sárga oklevél,
s mint arany almáját a császár,
úgy tartja Újvárt jobbkezén.

Serege Bécsnél jár: mögöttük
karikás ostor a vihar,
vagy ülnek alkonykor a Dudvág
partján, hol messze kürt rivall,
s táncolnak pannón dombtetőkön
a porfelhők szoknyáival.

Pajták, padlások s röhögések
bújtatják őket, hogyha kell,
szoknyák s köcsögök várnak rájuk –
az ország roppant anyamell,
az ország, amely velük érez,
fortyog, lapul, sír, énekel.

Könnyű lovasság, könnyű bánat,
kik éltek s haltak könnyeden:
mért nem halhattam velük én is?
Itt fekszem most és könnyezem –
ők hümmögnek, szedelődzködnek,
majd útra kelnek csöndesen.

Búcsúzkodón mind visszapillant,
amikor a küszöbig ér el;
a folyosón Rácz Miska fordul
lovával, a rőt telivérrel,
s én sírok, sírok, míg szememet
két sebnek érzem, teli vérrel.

(Recsk, sötétzárka, 1952)

Albert Camus: A magyarok vére (részlet)

A szabadság mai évfordulóján szívemből kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erősödjön és a mindenünnen támadó kiáltásaink visszhangjával, elérje a nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben.
 
És ha ez a közvélemény nagyon is erőtlen és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, ha a mi hangunk túlságosan gyenge, kívánom, hogy a magyar ellenállás megmaradjon addig a pillanatig, amíg keleten az ellenforradalmi állam mindenütt összeomlik ellentmondásainak és hazugságainak súlya alatt.
 
A legázolt bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.
 
A magára maradt Európában, csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.
 
Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában. Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet, -- bontakozik az élet és meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezünk, és amely a szabad alkotás és szabad munka terméke.
 
A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt, s ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért, ha szerencsétlenségükben osztoztunk, -- miénk a reményük is. Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!

Lénárd Ödön: mint nyúl az őszi szántásban
 
Így élek immár harminc éve:
futva, lebukva, újra körülnézve.
Hallgatódzva: hol, ki zuhant földre?
Fontolgatva: várjak-e még többre?
Szétzilálva minden csupasz bokrot,
mert csapda lehet egy kapu, egy oszlop,
s ha befordultam az utcasarkon,
visszanézve: követnek vajon?
Postámat rendre számon tartva:
hiába várok megint egy lapra?
Kivigyázva látogatóm arcát:
az új vádhoz merrôl gyűlnek akták?
Hatszor megrágva, mit tollam elkövet,
hisz nagyító bolházza betűimet!
Az írott árkust este összetépve,
hogy kész legyek a hajnali vendégre.
S tudva, hogy mindez esztelen okosság:
nincs vad, mi örökre elkerülje sorsát,
s arra való minden masina, rádió,
hogy biztosan fogja bokámat a háló.
Hol csapda vágja le a lábam tôbe,
hol én rágom ki magamat belőle,
s míg ketté nem szeli valami a hátam,
élek, mint nyúl az ôszi szántásban!

Gérecz Attila: Karácsonyi ének a börtönben 

Szürke falakon túl, messze, gyertyák gyúlnak,
Ünnepi harangok imára kondulnak.
Komor szájunk szélén keserű vonások
            – Hallod, Názáreti?
               Súlyosak a láncok.

Lüktető városok élete csendesül,
Millió gyűlölet könnyekké szelidül.
Kiégett szívünkön már nem csordul bánat.
            – Hallod, Názáreti?
               Megtörték a vágyak.

Kacagó kicsinyek ámuló szemekkel,
Derűs emberpárok zsolozsmás lélekkel.
Hajlott hátunk bűnös alázatra görnyed.
               – Hallod, Názáreti?
              Vedd el életünket!

Fia képe előtt leboruló asszony,
Drága vonásain torzul a fájdalom.
Könnybefúlt hangjában mély kínok zihálnak.
        – Hallod, Názáreti?
        Segítsd az anyánkat!

Nedves zárkák alján összeroskadt árnyak.
Fásult, néma vággyal szent csodára várnak.
Vasrácsokon átal halvány fényre néznek.
        – Hallod, Názáreti?
        Peregnek az évek...

Tágult pupillákon tébolyult kín lángja.
Négy zokogva készül a mártírhalálra.
Torkához kap, s felsír álmában a gyermek:
     – Hallod, Názáreti?
    “Apámat ne engedd!”

Megtiport országon dühöng szilaj átok.
Neved, rohadt dühvel ócsárló pofájok
Káromolva töri csendjét a szent éjnek.
        – Hallod, Názáreti?
        Megbocsátunk... – Érted!

Túl a szitok zaján felcsendül az ének.
Zúg, dagad, hömpölyög, felujjong a lélek.
Megrendül a börtön, recsegnek a zárak,
Rab torkok harsogják szerte a világnak:
Dicsőség Istennek, békesség a népnek
        – Hallod, Názáreti?
        Hozzád száll az ének.

(Márianosztra, 1955 december)