Andrássy út 60.

„Kiválasztani az áldozatot, gondosan felkészülni a reá mérendő csapásra, könyörtelenül kielégíteni a bosszúszomjat, majd lefeküdni aludni... Nincs ennél édesebb a világon.” (Sztálin)


Andrássy út 60. A „borzalmak háza” – mert így is hívták akkoriban. Az épület, a diktatúra legkegyetlenebb színtere, fogalom volt a kommunizmus évei alatt, amitől az idősek még ma is összerezzenek. Ma a Terror Háza Múzeum működik benne, amely a XX. századi diktatúrák áldozatainak állít emléket.


A háromemeletes, neoreneszánsz épület 1880-ban, Feszty Adolf tervei alapján, eredetileg polgári lakóháznak épült. 1937-ben új lakók béreltek helyiségeket a házban: a magyar nemzetiszocialista mozgalom Szálasi-féle szárnya. Bár a Horthy-rendszer bebörtönözte Szálasit, hívei 1940-ben történt szabadulásáig is zavartalanul tartották gyűléseiket az Andrássy úti villában, amely 1940 után lett a főhadiszállásuk, és Szálasitól a „Hűség Háza” nevet kapta. 1944 őszén a sikertelen kiugrási kísérlet után a nyilasok vették át az uralmat Magyarországon. A Hűség Háza ekkor már begyűjtőhelyként és börtönként is működött, itt tartották fogva és kínozták az ellenállókat, és az ellenségnek kikiáltott áldozatokat.

1945 tavaszán, a szovjet csapatok bevonulásával véget ért a II. világháború, ezzel a nyilaskeresztes párt uralma is. Az Andrássy úti ház új gazdát kapott. A kommunisták hatalmát biztosítani hivatott politikai rendőrség vezetője, Péter Gábor kifejezetten ezt a házat kérte a szervezet főhadiszállásának. A későbbi ÁVO és ÁVH emberei átalakítási munkálatokba kezdtek. Ennek oka az volt, hogy az egyre növekvő számú fogvatartottat nem tudták már a cellákban elhelyezni. A környező épületek alatti pincéket is birtokba véve, pincebörtön-labirintust alakítottak ki az Andrássy út 60. szám alatt. A kommunista rendszer ellenségeinek kikiáltott embereket itt kínozták halálra, kergették az öngyilkosságba vagy csikartak ki belőlük vallomásokat a legkegyetlenebb módszerekkel.
Az egykor Hűség Háza, majd ÁVH székház 1956-ig szolgált az állami terror központjaként.

Ezt követően az épületet átalakították, majd különböző cégek székházaként, illetve irodaházként működött. A pincében a terror nyomait eltüntetve KISZ klubot rendeztek be.



ÁVH, ÁVO
„Ne csak őrizd, gyűlöld!” (Rákosi)

A kezdetben Államvédelmi Osztály (ÁVO), később Államvédelmi Hatóság (ÁVH) politikai rendőrségként működött 1945 és 1957 között, részben titkosan. Hivatalos célja a kommunista rendszer ellenfeleinek üldözése, illetve a rendszer és vezetőinek védelme volt. A háttérből Rákosi Mátyás által mozgatott szervezet a kommunista párton belüli hatalmi küzdelmek részese, a politikai leszámolások fő eszköze és végrehajtója is volt egyben.

Létrejötte 1945 első napjaiban egyszerre két vonalon kezdődött meg. Tömpe András Erdei Ferenc belügyminiszter megbízására, Debrecenben kezdte meg szervezni az Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztályát, csoportja január végén érkezett Budapestre. Ezzel egy időben a Magyar Kommunista Párt Politikai Bizottságának utasítására, Péter Gábor vezetésével a Budapesti Rendőr-főkapitányság keretén belül, mintegy 60 fővel létrejött a Politikai Rendészeti Osztály (PRO). Az egységes, központi állambiztonsági szerv végül a Politikai Rendészeti Osztályból alakult ki. A PRO már a kormányzat Budapestre költözése előtt az Andrássy út 60. szám alatt rendezte be székhelyét.


Egy 1946 októberében kiadott belügyminisztériumi rendelet önállósította a budapesti politikai rendőrséget Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO) néven. Az ÁVO 1948-tól az önállósodás útjára lépett, és kiszélesített hatáskörrel a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága (ÁVH) néven alakult újjá. Ezáltal a titkosrendőrség a BM közvetlen alárendeltségébe került, és az államrendőrségtől anyagilag is függetlenné vált.

Az ÁVH hírhedt volt kegyetlenségéről és különösen durva módszereiről. Az ÁVH-sok a kihallgatások során a legembertelenebb fizikai, lelki kényszert alkalmazták minden letartóztatottal szemben. Általános volt a vég nélküli kifárasztás, verés, gúzsbakötés, összerugdosás, földre teperve talpalás, sóval etetés utáni WC-ből itatás, éheztetés, az őrizetesek fejére rögzített csöpögtető berendezéssel való sanyargatás, éjjel-nappal bilincsben tartás, alvástól való eltiltás. Az egyik legszörnyűbb dolog Rákosi utasítására, a papok kihallgatása céljára használt árammal telített feszület volt, melyet az őrizetbe vett papokkal megcsókoltattak. Az ÁVH-s pincebörtönökben esetenként kikapcsolták az elektromos szellőzést. Amikor 1953-ban megkezdődött az ÁVH-s vezetők elleni fellépés, sokan közülük inkább öngyilkosságot követtek el, tudván azt, hogy mire számíthatnak volt kollégáiktól.

Két ÁVH-s börtön működött Budapesten: az Andrássy út 60-ban, az ÁVH székházában, amelyhez pincebörtön is tartozott, illetve a Belgrád rakpart 5-ös szám alatti épület is rendelkezett pincebörtönnel. Az Andrássy út 60-ban ma a Terror Háza Múzeum található, míg a Belgrád rakpart 5-ben a Fővárosi Főügyészség működik. Az ÁVH négy internálótábort vezetett: Recsken, Kazincbarcikán, Kistarcsán és Tiszalökön. Az I. kerületi Attila út 59–61. volt az 1953-ban épült ún. „ÁVH-s lakóház”, ahol a szervezet alkalmazottai nyertek elhelyezést.

Az MSZMP Politikai Bizottsága 1961-ben újra napirendre tűzte az ÁVH-sok felelősségre vonásának kérdését. 1962 augusztusában elfogadott határozata végre nevén nevezte a fő felelősöket, és ország-világ elé tárta az egykori Államvédelmi Hatóság által elkövetett szörnyűségeket. Azonban nemcsak a bírósági felelősségre vonásra nem került sor, de a teljes igazság feltárása is elmaradt. Így például el kellett hallgatni Kádár János Rajk-perben játszott kétes szerepét és a szovjet tanácsadók tevékenységét is.

1963-tól az állambiztonsági szervek már belügyi ügynöki (főcsoportfőnökségi) rendszerben működtek. (1950-től egyenruhájuk alapján kétféle belügyi karhatalmi alakulatot különböztettek meg: az ún. „kék ávó” tartozott a hírhedt államvédelemhez, míg az ún. „zöld ávó” a sorozott állományú határőrséget jelentette.)



Kínzások

Részlet Vitéz Málnási Ödön (1898–1970) történész eredetileg 1958-ban Londonban „Magyar mártírok” címmel megjelent könyvéből: „A tízezrével elfogott hazafiak 20 körme alá 10-10 gombostűt vertek, s azután gumibottal összes körmeiket leverték, lemanikűrözték. Vagy az áldozatot seprűnyélre kötve, talpával lefelé fordítva, talpait órákon át gumibottal addig csépelték, míg kétszeresére dagadt, aztán arra kényszerítették, hogy vödör hideg vízben áztassa lábait. Vagy az áldozatról lehúzták harisnyáit, szájába nyomták, hogy ne tudjon ordítani, még egy gázálarcot is kötöttek rá hangfogónak, azután hozzáfogtak a legkülönfélébb munkához..."

"Vagy az áldozatot hátrafektetve lekötötték, hasára vaslábos alá patkányt kötöttek, a másik vaslábosba föléje égő parazsat tettek, és így a patkányt arra késztették, hogy az áldozat hasán keresztülfúrja magát és elmeneküljön a megsüléstől. (Dr. Böhm Ferencen kipróbált módszer.) De a leggyakoribb az volt, hogy az áldozatot nagyon sokan megrohanták, földre gyömöszölték és végtagjaira állva, gumibotokkal csoportokban váltva egymást, órákon keresztül addig csépelték, míg egész teste, feje csupa seb és vér volt. Ilyen kínzások közben egyedül a budapesti központjukban, az Andrássy út 60-ban naponként legalább 30-40 halt borzalmas mártírhalált. Aki életben maradt, gondolkodás nélkül aláírta az általuk előre megfogalmazott jegyzőkönyvet, mert számára a mielőbbi felakasztás megváltást jelentett a borzalmas kínzásoktól. Ha a „népügyészségen” eszébe jutott a kínzásokra hivatkozva vallomását visszavonni, vagy ezt a csőcseléknek is legaljából összeszedett népbíróság előtt merészelte megtenni, akkor nyomban visszaadták „pótnyomozásra” a politikai rendőrségre, ahol újabb borzalmas kínzások után vállalta önmaga ellen a hamis vallomást, hogy végre felakasszák…”



A zirci főapát története



„Add Uram, hogy méltók lehessünk a szabadságra! Ámen.”

"Első vallatáskor meztelenre vetkőztettek, s tornáztattak föl-le egy fiatal ávós tiszt lábai előtt, amelyeket minden lehajláskor meg kellett csókolnom, mindaddig, amíg össze nem estem. (...) A detektívek arcomba és szemembe köptek, majd újból meztelenre vetkőztettek, és az összeesésig tornáztattak. Hátulról hatalmas ütésekkel vertek, legtöbbet a nyakam alatt, a tarkó alatt, a két vállam között, és rugdostak. Két-három hétig a fejemet nem tudtam megmozdítani a fájdalomtól. A következő napokban többféle módon kínoztak: arccal szorosan a falhoz állítottak, kifeszített lábujjakon. Sarkam alatt hegyével kifelé nagy szögek és éles tűk, hogy meg ne mozduljak. Közben izzóra hevített rezsólappal égették alsótestemet. Mikor a gyötrődéstől összeestem, néhány rúgással talpra állítottak. Egy másik mód volt a villanyárammal való kínoztatás. Pár ezer voltos, két-három milliméteres szikrázásokkal villanyoztak egész testemen: ajkak, szem, orrnál, fülnél, sőt ördögi módon, a szeméremtesten és ülepen is. Pokoli módszerük egy másik megnyilvánulása volt a villanyárammal telített Feszület és Evangélium feliratú könyvük csókoltatása. Fillér nagyságú égetett sebek maradtak utána.

Egyik alkalom után a térdemen gennyes sebek támadtak. Az ávós orvos megkérdezte: mi történt magával? Halkan feleltem: tegnap a vallatásnál... A spanyolfal mögül nyomban előlépett egy ávós és erős hangon szólt: a lépcsőn elesett.

Egyik éjszaka két injekciót kaptam. Alig tíz percre rá éreztem, hogy valami furcsa történik velem. Ebben a megnevezhetetlen állapotban vittek nyomban kihallgatásra, amely egész éjszaka tartott. Ez volt életem legkínosabb órája. Minden erőmet megfeszítettem, hogy az önkontroll kitartson. De utána, és később sem mind máig, nem tudok visszaemlékezni arra a szörnyű éjszakára. Nem tudom, miket kérdeztek és mit vallottam.

Az ítélet után kerültem börtönbe, amely aztán hat évig tartott. Sokat szenvedtem azoktól az őröktől, akik nem engedtek ki a WC-re; néha a legnagyobb kínlódások közt tűrni kellett három-négy óra hosszat. A börtönben kaptam mindenfajta tisztátalanságtól háromszor is orbáncot, az arcomon, és egyszer bőrbajt. Ekkor a ragályos betegek WC-jére kellett járnom, amely leírhatatlanul mocskos volt. Kértem, hogy kitakaríthassam. Nem engedték. Az Andrássy úti pincebörtönben nem volt nagyon hideg, csak mondhatatlan piszok és bűz. Vácott, ahol majdnem két esztendőt töltöttem, egyáltalán nem volt fűtés. Ott fagytak el kézujjaim, jobb lábamon három, bal lábamon két ujj és a bal fülem. A gyűjtőben nem fáztam. Vitaminhiánnyal persze küszködtem. Fogaim meglazultak s részben kitörtek. Egyensúlyhiány állt be, ingó járás, szívgyöngeség, álmatlanság. A Kontiban (a Konti utcai börtönben) az alvási időn kívül még az ágyon sem volt szabad ülni, csak egy támlanélküli székfélén, támaszkodás nélkül. Ugyancsak megsínylettem a daróc felsőruhát, amely lópokrócszerű szúrós, nehéz anyagból készült. Közel öt esztendeig viseltem. Testemet állandóan fölvérezte. Vácott rengeteg poloska tanyázott. Más börtöneimben nem volt féreg."

Endrédy Vendel ezt írja: "Idegállapotom azonban jó maradt, és humorérzékem sem mondta föl a szolgálatot. Nagypénteken kerültem a gyűjtőbe. Örültem, hogy végre tisztább helyen lehetek, hogy ugyanabba a zárkába tettek, melyben Mindszenty is jó ideig raboskodott. Erőforrásom és mindenem a darócban bemutatott szentmise volt. Jézus lett Titokzatos Rabtársam a börtönélet sivatagában. (Hét hónap fogság után engedélyt kapott, hogy egy kicsi börtönasztalon misézzen. Eleinte az őrök igyekeztek zavarni őt a misézésben, de aztán felhagytak ezzel.) Mióta újra szabad vagyok – fejezi be visszaemlékezését – fokozott lángolással imádkozom a zsolozsma egyik legszebb könyörgését: „Add Uram, hogy méltók lehessünk a szabadságra! Ámen.” (Endrédy Vendel fogságának hiteles története. Sopron 2002)



Péter Gábor

Eredeti nevén Eisenberger Benjámin (1906. május 14. – 1993. január 23.), magyar kommunista politikus, az ÁVO majd az ÁVH vezetője volt 1945 és 1952 között. Főszerepet játszott az 1945-ös változásokat követő koncepciós perek előkészítésében és lebonyolításában, mígnem egy koncepciós perben őt is börtönbüntetésre ítélték. Eredetileg szabómunkás volt, a munkásmozgalomba az 1920-as évek végén kapcsolódott be. 1931-ben belépett a kommunista pártba. Részt vett a Vörös Segély, és a magyar szakszervezeti ellenzék tevékenységében. 1943-ban a Békepárt vezetőségi tagja lett. 1945 januárjában kinevezték a budapesti rendőrség Politika Rendészeti Osztálya vezetőjének. Ezt követően karrierje gyorsan ívelt felfelé: az ÁVO, majd az ÁVH vezetője lett. Vezetése alatt a szervezet súlyos törvénytelenségek, emberiesség elleni bűncselekmények sorozatát követte el.


Péter Gábor és Kádár János 1948-ban. Fotó: MTI

1952-ben leváltották tisztségeiből, kizárták a pártból is, majd 1953. január 3-án este Rákosi Mátyás villájában tartóztatták le. (Zinner Tibor történésznek elmondott visszaemlékezése szerint katonásan hátratett kezén egyszer csak bilincs kattant, majd az ablak függönye mögül Farkas Mihály ugrott elő, azt kiáltva: „a játszmának vége!”). Előbb egy ismeretlen helyre, majd a Konti utcai fogházba szállították.

Vizsgálati fogsága alatt Gerő Ernő is felkereste a Konti utcai fogházban. Feleségét, a Rákosi titkárnőjeként dolgozó Simon Jolánt ugyancsak őrizetbe vették.

Pétert 1954-ben a Katonai Felsőbíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, a Legfelsőbb Bíróság Katonai Tanácsa azonban 1957-ben 4 évre szállította le a büntetést, majd 1959 januárjában egyéni kegyelemmel szabadult. Nyugdíjazásáig könyvtárosként dolgozott. 1993-ban halt meg, a farkasréti temetőben temették el.